Postabontás után

Lehetőségei elől megfutamodva, vagyonát részben felélve, a logisztikai és a postatechnológiai korszerűsítést nagyrészt mellőzve működött a Magyar Posta az utóbbi nyolc esztendőben. A cég régi-új elnöke, Kalmár István szerint gyökeres fordulatra van szükség.

Az állam rossz gazda – ez volt a Medgyessy- és Gyurcsány-éra egyik legtöbbször hangoztatott szlogen­je. A cinikus mondat hitelességét – persze nem egészen abban a formában, ahogy kitalálói gon­dolták, de – igazolja a Magyar Posta nyolc éve. A közhelyhez hozzátehetünk egy másik, kétségtelenül igaz sztere­otípiát: az állam általában akkor rossz gazda, ha vezetői felelőtlenül bánnak a közösség vagyonával. A pos­ta mint állami kézben lévő társaság 1867 óta önállóan és eredményesen gazdálkodott, soha nem szorult tá­mogatásra, jó néhány esetben pedig az első tíz adóbefizető között volt. Még manapság is nyereséges, igaz, tartalékai kimerültek, piaca folyamatosan szűkül, működése akadozik. Sajnos utóbbi nyolc esztendejének nyereségességét elsősorban a költségek öncélú, önfelemésztő csökken­tése alapozta meg, nem a versenyképesség megteremtéséből adódó árbevétel-növekedés. Mindezért első-sorban az előző, szocialista–liberális kormányzatokat terheli a felelősség. Számukra nem létezett nemzeti postaügy, mindössze olyan nagyvállalatot láttak a cég­ben, amelyik évről évre termeli a nyereséget. Ezt per­sze osztalékként folyamatosan el is vonták. A Medgyessy-, Gyurcsány-, Bajnai-kormány mintegy harmincmilliárd forint osztalékot fizettetett ki a postá­val, így nem is lehet csodálkozni azon, hogy a fejleszté­sekre csak nagyon korlátozottan maradtak források. Kalmár István, a Magyar Posta nemrég kinevezett elnöke 2000 novemberétől már irányította egyszer a céget majdnem két éven át. Érkezésekor annak idején puskaporos hangulat uralkodott, főként a dolgozók körében. Az egyik vezető váratlanul a kezébe nyomta az előző vezetéstől örökölt, a cég „megmentését” szolgáló hitelcsomagot, amelyet az akkori kereske­delmi bankok jeles képviselői jegyeztek. – A konszolidációs szerződés csekély mozgásteret engedélyezett a posta számára. Valószínűleg a szo­bámba még bemehettem volna engedély nélkül, de egyéb ügyekben a bank jóváhagyását kellett volna kérnem – mondja Kalmár István. – A kontraktust nem írtam alá, próbáltam más megoldást keresni an­nak ellenére, hogy a nemzeti bank hirtelen visszakö­vetelte harmincmilliárdos „tartozásunkat”. (Az adós­ság a postatakarékpénztár 1949-es leválasztásával keletkezett. Addig a posta-takarékpénztár állta a készpénzforgalomhoz szükséges biztonsági fedezetet. A konfiskált összeg egy részét a Rákosi-érában hitel formájában kapták vissza a nemzeti banktól – P. T.) Közben sikerült elérni, mint az új elnök mondja, hogy a kormánytartalékból tízmilliárdot tegyenek fél­re, ha a postán gondok merülnének fel a váratlan jegy­banki forráskivonás miatt, például a nyugdíjkifizeté­sekkel kapcsolatban. A válságot végül szerencsésen átvészelték, az állami segítséget nem kellett igénybe venni: felgyorsították a készpénzforgalmat, így nagy­jából pótolni lehetett az MNB által kivont összeget.

Az akkori vezetők úgy látták, hogy a pos­ta kiszolgáltatottságát erősen csökkentené egy saját, ál­lami tulajdonú bank létrehozása, és bizonyos idő eltelté­vel jóval nagyobb nyereségre tehetne szert, mint addig. Erre az 1996-ban elkezdett postaliberalizációs folyamat miatt is szükség volt, nehogy felkészületlenül érje a cé­get a 2013-as teljes nyitás. A tárgyalássorozat lehetővé tette a korábbi Princz-féle Postabank megszerzését. Az Orbán-kormány a postába apportálta a bankot. – Hatalmas munkával tisztította meg az akkori igazgatóság a korábbi Princz-birodalmat a kétes ügyletektől, így a bank már 2002-ben – az előző évi, nagyjából félmilliárd helyett – 2,5 milliárd forintos árbevételt hozott a postának, pedig a két cég hálózata még nem is volt összekötve – mondja Kalmár. Tervezték egy jelzálogbank megalapítását is, a Postabank portfóliójában szereplő, a két háború kö­zötti polgári kereskedelmi banklicenc, az úgynevezett PK bankcsonk felhasználásával. A lépéssel Kalmár István szerint még nagyobb biztonsággal működhetett volna a Magyar Posta. Ám 2002-ben a Fidesz elveszítette a választásokat. A hárommilliárdos alaptőkével indulásra kész jelzá­logbank nem kapott működési engedélyt, s hamaro­san a posta vezetőinek is kézbesítették az „elbocsátó szép üzenetet”. Hozzátehetjük: mint minden eddigi kormányváltás esetén. A konszolidált, nyereséges Postabank privatizációjának ötlete már 2002 nyarán felmerült a Medgyessy-kormányban. Csak a rend kedvéért idézzük fel a három neoliberális „csodafegy­vert”: liberalizáció, dereguláció, privatizáció. Látjuk, hova juttatták az országot. A Postabankot végül 101 milliárd forintért adták el. A PK bankcsonk, amelyből a jelzálogbank lett vol­na, rejtélyes módon eltűnt, nem tudni azt sem, mi lett a benne lévő hárommilliárddal. A hírek annak idején arról szóltak, hogy a Postabank eladásából származó 101 milliárdból majd az M5-ös autópályát fejlesztik, aztán ez sem történt meg. Érdemes lenne utánanézni, hogyan került ki a posta hivatalos mérlegéből a jelentős summa, mire használták fel és kik. Nem szívderítő az utóbbi nyolc esztendő postatörténetéről beszélgetni. Mindenütt visszalépéssel, „ön­csonkítással” találkozhatunk. A hálózatát folyamato­san leépítő nagyvállalat mobil postákkal, a vállalkozás­ba adott hivatalokban postapartnerekkel és maradék saját postai hálózatával próbálta, próbálja ma is ellátni feladatát. A korábban elkezdett elektronikus fejleszté­seket szinte mindenütt leállították. Nyolc év alatt a nagy postai ingatlan vagyon jelentős hányadát értéke­sítették, így a saját tulajdonú üdülők, szociális létesít­mények nagy részét is dobra verték, de megszabadul­tak a Krisztina körúti postapalotától is. Nem létezik már a posta utazási irodája, megszűntek a benzinku­taknál lévő postahelyek. Felszámolták a 2002 márciu­sában elkészült elektronikus közbeszerzési rendszert is. Az 1,7 milliárd forintos beruházás tíz ember közre-működésével az előzetes tervek és az előkészített szerződések szerint évi sokmilliárdos árbevételt hozott volna az akkori Magyar Postának. Három, együttesen fejlesztett beszerzési rendszer készült el. Az egyik a központosított közbeszerzést szolgálta volna ki, a má­sik a piaci szereplőknek kívánt beszerzési szolgáltatást nyújtani, a harmadik pedig a posta saját beszerzéseit elektronizálta. Annak idején a nyilvánosság előtt is be­mutatták ez utóbbit: a jelenlévők kivetítőn követhet­ték, ki milyen ajánlatot tesz a posta éves festékpatron ­beszállítására. Végül az ajánlatok – számítógépes rendszer általi objektív és befolyásolhatatlan – értéke­lése alapján az addigi beszállító lett a győztes, igaz, a korábbi árhoz képest csaknem 50 százalékkal keveseb­bért. A rendszer talán alkalmas lett volna a manapság számtalan esetben a bűnügyi krónikákban szereplő korrupciós közbeszerzések megakadályozására. A posta és a Magyar Fejlesztési Bank tulajdonában lévő, a távközlési forradalommal lépést tartani kívánó Magyar Posta Tetra Távközlési Szolgáltató Rt. működését is feleslegesnek tartották a szocialista–liberális kormányok, felszámolták, helyette most más cégtől kell bérelni a nem túl jó minőségű technikát. A Tetrával kapcsolatos közbeszerzés – 2002-es kormányváltás előtti – eredményét nem vették figyelem­be. Az utóbb nyertessé előléptetett társaság köthetett a magyar állammal tízéves, számára hatalmas bevételt jelentő szerződést, és a mai napig szolgáltat hellyel ­közzel – jóval drágábban. Az új cég nyújtotta technika sem a legjobb minőségű, ennek ellenére egyéb állami intézmények is ezt kapták meg.

A 2002-es kormányváltás előtt alapított két posta­biztosítónak – vagyon- és életbiztosítással foglalkoz­nak – felerészben német tulajdonosa volt, a német fél azonban nem sokkal a Medgyessy-kormány hivatalba lépése után tőkét emelt, a posta pedig nem tette ugyan­ezt, gyakorlatilag lemondott tulajdoni hányadának jó részéről. Jelenleg 33 százalékos tulajdoni aránya van a két biztosítóban a postának. A 2002-es létszámhoz ké­pest majdnem tízezerrel kevesebben dolgoznak ma a cégnél. Senki nem vizsgálta eddig, mennyibe kerültek a társadalomnak az elbocsátások. Ezek az emberek ugyanis átkerültek a költségvetés „másik oldalára”, az­az járulékfizetőkből segélyre szorulókká váltak, leg­alábbis egy időre. A szakszervezetek pedig szinte végig szemet hunytak a „racionalizálások” felett. A diákhitelezést 2002 nyarán szervezték ki az akkor még postai tulajdonban lévő Postabank­ból. A tanulók tehát azóta csupán magán kereskedel­mi bankokban juthatnak hitelhez. Így a kereskedelmi bankok kockázatmentesen, minimális költséggel, in­gyen kapott, az állami Postabank által kidolgozott konstrukciót arra használnak, hogy kamatot szed­jenek. Ráadásul a postavállalat gyengülésének folyama­ta ahhoz az időszakhoz köthető, amikor egyre köze­lebb kerültünk az Európai Unió engedélyével 2013-ig elhalasztott teljes liberalizációhoz. (Az EU előírásai szerint 1997-től a 350 grammnál, 2002-től a 100 grammnál, 2006-tól pedig az 50 grammnál nehezebb küldeményekre vonatkozik a teljes piacnyitás, amely a legtöbb tagországban be is következett 2009-ben.)

Egyébként nálunk is jelen vannak már a postai szolgáltatásokkal foglalkozó külföldi vállalatok, így a Fedex, az Egyesült Államok egyik legnagyobb logisz­tikai csomagküldő cége, egyre nagyobb teret nyer az osztrák posta, amelyhez nemrég ment át a Magyar Posta egyik volt vezetője. Az elnök így összegezi az eddigi nem­zetközi piacnyitási tapasztalatokat: Nagy-Britanniá­ban a Royal Mail négy éven át igyekezett felkészülni, a cél érdekében együttműködött saját szabályozó ható­ságával, a Postcommal. Ennek ellenére hatalmas a cég piacvesztése. Németországban úgy próbáltak védekez­ni, hogy megemelték a postai alkalmazottak fizetését. Az alternatív szolgáltatók ezért pert is indítottak. A fin­nek eljárása tűnik a leghatékonyabbnak. Hivatalosan tilos a nemzeti posták támogatása a már liberalizált or­szágokban, bizonyos kiskapuk segítségével ez mégis megtehető. Az új jogszabályoknak köszönhetően a fin­neknél gyakorlatilag nincsenek alternatív szolgáltatók, a porondon egyedül a nemzeti posta maradt. A kilátások nem a legkedvezőbbek: a posta az utóbbi nyolc évben részben saját vagyona értékesítéséből és létszámcsökkentésből, részben pedig tarifa-emelésből biztosította az eredményességét, felélve ezzel a jövőjét. Logisztikai hálózatát folyamatosan le­építette, hagyományos szolgáltatásait pedig kiszer­vezte „maga alól”. A nyereségesség mesterséges fenntartásának tartalékai kimerültek. – Nagyon súlyos következményei lehetnek annak, hogy közösségi tereinket a kistelepüléseken sziszte­matikusan rombolták: felszámolták a postákat, a kis iskolákat, a pap is már csak hetente vagy havonta egyszer jár misézni. Buszfordulókat, járatokat, szárnyvonalakat szüntettek meg, sok helyen polgár­mesteri hivatal sem működik – összegezi gondolatait Kalmár István. – Az életkörülmények nemcsak azért lesznek egyre nehezebbek a kistelepüléseken, mert az üzletekben egyre kevesebb árucikk található, hanem mert a helyi lakosok az életükkel kapcsolatos ügyei­ket sem tudják elintézni odahaza. A családok, a kö­zösségek ilyen körülmények között túlélésre rendez­kedhetnek be. A postáról szóló egyik előadásomban kitértem ezekre a kérdésekre, s a korábbi kormány két jeles képviselője némi gúnnyal annyit tett hozzá: a kocsmák és a temetők még megvannak. Annyit mondtam nekik: talán azért, mert a kocsmában va­gyunk, és a temetőbe készülünk.

Pethő Tibor-

Magyar Nemzet Hétvége, 2010. július 17., 25. oldal

Képek

Új hozzászólás