Egy év elteltével néhány korábbi jel, ami lappangó rossz érzést okozott számunkra, de a FIDESZ győzelmén érzett eufória elnyomta bennünk, mára világos magyarázatot nyert.

Ilyen jel például, hogy a választások előtt a kampány idején a leendő miniszterelnök egyetlen alkalommal nem találkozott a munkavállalók képviselőivel, miközben naponta mutatkozott a munkáltatókkal, a pénzvilág képviselőivel.

A másik ilyen jel, hogy hosszasan váratott magára az új kormány megalakulását követően az Országos Érdekegyeztető Tanács összehívása, miközben a Parlament a munkavállalók különböző csoportjait keményen sújtó döntéseket hozott egyéni képviselői indítványokra.

Ugyanakkor az új kormány számos intézkedését örömmel üdvözöltük, és ki is álltunk azok mellett: fontos, irányadó lépésnek tekintettük a multik és a nyereséges nagyvállalatok különadóztatását és az üzleti biztosítók kiebrudalását a nyugdíj-megtakarítások területéről, és a Valutaalap kitessékelését az országból szintén ide soroljuk, és természetesen a nemzeti identitásunkat és összetartozásunkat erősítő lépéseket is örömmel üdvözöltük.

Azt a célt, hogy sok százezer új munkahelyet kell létrehozni, senki nem vitatja, és az államadósság fenntarthatatlan állapotáról a Munkástanácsok évek óta beszél kiadványokban és nemzetközi konferenciák keretében is. Arra is számítottunk, hogy fogcsikorgatva tudunk megkapaszkodni a gödör szélében, hogy bele ne zuhanjunk végleg.

Számunkra a kérdés most már az, hogy valójában mit hozott a munkavállalók számára az új kormány közel egy éves ténykedése és mire számíthatunk az elkövetkező években. Valójában itt nyer magyarázatot az az enyhén szólva távolságtartó magatartás, amit tapasztalunk a kormány részéről annak megalakulása óta, de eddig nem nagyon akartuk magunknak sem bevallani, hogy bizony minket itt a szép jelszavak és ígéretek ellenére semmibe vesznek.

Úgy néznek ránk, mint ha mi, munkavállalók tehetnénk a rendszerváltás húsz évének összes kudarcáról, és ezért nincs számunkra most irgalom és ezért nem vagyunk méltók a párbeszédre a hatalommal. A jogainkat és a jövedelmeinket folyamatosan kurtítják, az ország súlyos gazdasági gondjainak a megoldását ezért ez a hatalom is velünk szándékozik megfizettetni, de úgy, hogy közben nem néz a szemünkbe, nem egyeztet velünk, miközben hangoztatja, hogy helyreállítja a munka becsületét.

Most már, hogy megtudtuk – nem közölték velünk, utánajártunk – a Nemzetgazdasági Minisztérium holnapjáról az új konvergencia program keretében, hogy ez alatt mit ért a neoliberális, kizárólag megszorításokban gondolkodni képes, a befektetői igényeket kontroll nélkül kiszolgáló gazdaságpolitika,  Döbbenten és kiábrándultan nézünk egymásra 2011 húsvétján és azt kérdezzük, mi módon állítja helyre a munka becsületét az, hogy a munkáért járó bér egyre kevesebb lesz, a munkavállalót (a tervek szerint) indoklás nélkül lehet elbocsátani. A kisvállalkozások világában (egyelőre) hírlik, hogy már a nagyvállalati szektor is bejelentette az igényt hasonló ajándékokra. A túlóráért nem jár bér, de majd lecsúsztathatjuk, ha elég jók leszünk, hogy a kollektív védelem helyett a megnyomorított munkavállaló majd egyénileg állapodik meg a munkáltatójával a munkaidő-beosztásról, azzal a munkáltatóval, akit irritált, hogy sok idejét elrabolta az üzemi tanáccsal zajló egyeztetés, és ettől a kormány mentesíteni óhajtja őt, a megviselt főnököt úgy, hogy nem lesz kötelező üzemi tanácsot választani ezentúl, és így az nyilván meg is szűnik, mint olyan, és ettől természetesen szárnyalni fog a magyar gazdaság, és mintegy örök időkre helyére zökken a munka becsülete. Most kezd derengeni, hogy a munka becsülete alatt nem a munkás becsületét értik. Módosítani kívánja a kormány a Munka törvénykönyvét, de abba kizárólag a tőkének van beleszólása, hogy miként.

Sorolhatnánk elkeseredve, hogy milyen hasonló intézkedésektől áll helyre Magyarországon a munka becsülete, miközben az azt végző ember méltóságát, jogait és megélhetését – és most már reményét is – elveszíti. Azt reméltük, hogy visszakapják a munkavállalók az emberi méltóságukat azáltal, hogy meghallgatják véleményüket, bevonják őket az ország talpra állításába és felnőttnek tekintve őket közlik velük az ország valós helyzetét és ebből fakadó lehetőségeit. Ennek hiányában a munkavállalók megint csak elszenvedői a kormány intézkedéseinek, azt feltételezve, hogy a kormány merő gonoszságból teszi velük, amit tesz és valóban nem tudja eldönteni az átlag munkavállaló, hogy csak ez az egy politika létezik-e, a megszorítások politikája, mert a döntések hátterét, az ország valós helyzetét, túlélésének lehetőségeit taglaló párbeszéd nem zajlik a társadalommal. A konvergencia programban eltervezett, munkavállalókat sújtó intézkedések nem fognak új munkahelyeket eredményezni, csupán a befektetőknek segít a kormány  még jobban kifosztani a meglévő munkahelyek munkásait. Itt lenne az ideje ennek a párbeszédnek és egy új társadalmi szerződés létrehozásának a hatalom és az alávetettek között.

Utóirat: Miközben a fenti szöveget írom, Parragh Lászlót látom erőlködni, hogy a Hír TV nézőit meggyőzze a munkavállaló-ellenes politika hasznáról, arra hivatkozik, hogy nincsenek szakszervezetek a munkahelyeken, ezért nincs is szükség a kollektív jogokra, mert a familiáris munkahelyi légkör ezt feleslegessé teszi. Azt üzenem Parraghnak, hogy majd akkor ágáljon az állam által a számára törvénnyel és sok pénzzel létrehozott kamara elnöki székéből a szakszervezetek ellen, ha a kamaráját az önkéntes szervezkedés alapján hozza létre úgy, hogy a munkavállalóknak joga és lehetősége lesz őt két lábbal kirúgni a munkahelyekről, ha ott megjelenik szervezkedni, és a kormány ahelyett, hogy megvédené a papíron létező jogait, a munkavállalók által elkövetett törvénytelenséget emelné törvényerőre, most ugyanis ez történik, szerencsétlenségünkre a munkavállalókkal. 

Budapest, 2011. április 28.

Palkovics Imre